Nehéz tavasz
A gyönyörű lépcsőházat vidám csivitelés árasztotta el, ahogy a sok lány kitódult a tantermekből. A patinás, öreg épület szinte szeretettel ölelte körül a sok ifjú életet. Mint egy míves, de régi blondin keret, egy üde virágcsokorról készült képet.
Abban az időben, a minden középiskolának kötelező egyenruhát, többnyire az unalmas kék köpeny jelentette. De voltak szerencsés kivételek. Mint ezek a lányok – vagy az előttük járó évfolyamok egyike – akik kiharcolták maguknak az egyenköpeny helyett az egyenruhát. Sötétkék alapon kabátgomb nagyságú, fehér pettyekkel teleszórt, lágy esésű anyagot választottak. Fiatalos volt, csinos és kizárta a flancot, kielégítve mindkét oldal fő követelményét. Akadt, akinek mégsem tetszett, szigorú tanárnak túl engedékeny, divatozni kívánkozó fruskáknak túl konzervatív egy darab volt ez.
Négy lány nevetgélt össze, miközben Vera gondolatai másutt jártak ugyan, mégis igyekezett velük tartani. 16 évesen mi is lehet a legfőbb gond? Ruha, hajviselet,
nagynak hitt, de valójában csak szerelemhez hasonló érzelmek, és legtöbbször utolsó helyre szorítva - a tanulás.
Vera az anyjára gondolt. Mari szökdécselt előtte a lépcsőn lefelé, de vissza-vissza fordulva, mert a tegnapi randevúját mesélte. A hosszúra nyúlt Zsuzsi majszolt valamit, de fülelt, Klári nevetve beleszólt:
- Megcsókolt már végre?
- Persze, nem is egyszer – hadarta Mari, - mit képzelsz…
- Ó, semmit, csak azt, hogy csak úgy mondod.
Sértődötten vonta meg a vállát Mari, mégsem tiltakozott, mire hárman nevettek. Aztán ő is velük nevetett, gondtalan, bakfis derűvel, hisz még minden lehet.
Vera előző este egy egyetemista fiúval randevúzott, és ma is menne, de nem kapott kimenőt Aputól. Szigorú, és következetes volt az apja. Meg aztán olyan rövid a délután, annyi a dolga még ma.
- Vera nagyon hallgatsz. Hogy van az anyukád? Ma is bemégy hozzá?
- Igen, bemegyek, de egyre jobban félek látni, mert olyan elmélázó, mintha nem is akarna arra figyelni, ami körülötte zajlik…
- Elkísérünk, jó?
- Jó, de úgyse jöhettek be velem.
A négy lány mindent együtt csinált, mindent megbeszélt és a találkákat kivéve mindenhová együtt ment. Táncolni azonban az utóbbi időben Vera nélkül jártak. A fiukkal is egyszerre ismerkedtek, de Vera nélkülük találkozott Pistával, és bár elmondta, de a másik három még nem is látta a fiút. Azt hitték, abból nem is lehet semmi, hisz egy egyetemista már majdnem férfi…
- Azzal a Pistával nem találkoztál mostanában, akit a rokonodnál ismertél meg?
- De, tegnap voltunk sétálni…
- És ezt csak így mondod? – álltak elé hirtelen. Zsuzsi kezében ottmaradt a falat.
- Nem volt semmi, minek mondanám? Megvárt a kapuban.
- Ne beszélj fiam, az már igazi randi, na hallod, ha ilyen soká is emlékszik rád. Már 20 éves! Fiam, az már többet is akarhat…- kotyogott Mari. -
- Mégis. Mit beszélgettetek? – állta el a menekülés útját Klári.
- Mindenféléről.
- Csókolóztatok?
- Ha lesz valami, úgyis elmondom – tért ki Vera -. Ma nem találkozhatunk, mert én fogok vigyázni az öcsémre, és megfázott, nem vihetem levegőre. Aztán Anyuhoz megyek.
- Te, én felmehetek hozzátok, vigyázok én a Lacikára. Ráérek…
- Jó, feljöhetsz, de Apu akkor se enged ki.
- De kár! – sóhajtott Zsuzsi.
Még csicseregtek egy utcasaroknyit, aztán ketté vált az útjuk, Vera és Klári villamosra szálltak, Mari ment jobbra, Zsuzsi balra.
Verának volt egy három éves, aranyos kis testvére. Göndör fürtös haja épp olyan mézszőke volt, mint a csinos nővérének, és amikor együtt látták őket, sokszor hitték a fiának. A suliban, a szinuszgörbét tanulva, valaki kitalálta, hogy az egyre erősebben fejlődő nőiség látható jeleit szinusznak becézi, így senki kívülálló nem fogja érteni, hogy miről suttognak. Így aztán hamarosan szűk és bő szinuszok szaladgáltak az osztályban. Vera a bő szinuszok közé soroltatott.
Meglepetésére Apu is otthon volt már. Az öccsén kívül egy halom mosnivaló is várta, apja pedig azzal a hírrel, hogy ma nem engedi sehova, ő fog bemenni a kórházba.
- Látni akarom, nagyon rohamosan fogy, a főorvossal is beszélni akarok.
Mióta a szép, fiatal Anyu beteg, minden otthoni gond Vera nyakába szakadt. Lacikára délelőtt a vidékről felköltöztetett nagymama vigyázott, főzött, etetett. Mire Vera hazaért az iskolából, egyetlen tiszta edény nem maradt a kredenc mélyén. A konyha, amit reggel patika tisztaságúan hagyott hátra, épp-hogy el nem szaladt. Apu, ha véletlenül előbb érkezett haza, és futott a lakás, megpróbált valamit helyre hozni, de aztán jobbnak látta csak lemosni a maszat nagyját Lacikáról, és bement vele a szobába játszani, míg el nem nyelte végül egy fotel. Lacika a szétrakott újságokat összeszedte, hóna alá csapta, és éktelen kiabálással járta körbe a fotelt:
- Úságos badok! Úúsáágos! Úságot vedenek, Mada Memzset… -
Apja elnézte, és szeme el-elhomályosult.
Minden látogatáskor ment a kórházba, míg remélt. Aztán külön engedéllyel naponta. Felváltva Verával.
Anyu fogyott-fogyott, és tudták, elfogy, mint a gyertya.
Amikor a daganatot észlelték, terhes volt. Egyszerre tudta meg az áldott és a kétségbeejtő állapotát. Akkor abban reménykedett, ha megszüli a gyermeket, talán eltűnik az a szörnyűség belőle. Nem így történt. Lacika megszületett, két évig egészen jól érezte magát. De ez, kis haladéknak bizonyult csupán.
Az addigi nyugodt életük felborult, osztálytársai nem igazán tudtak arról, hogyan él. Csak a három barátnő látott bele valamicskét, de ők is elmenekültek a gondjai elől.
Most még ő sem értett semmit. Ahhoz, hogy felfogja, mi is következhet, túlságosan tele volt tennivalókkal. Amit nem talált rendben, azt rendbe tette.
Vera éjszakába nyúló órákig tanult, miután takarított, mosott, vasalt, este patyolatra fürdetve Lacikát átadta Apunak, aki mesélt neki és elaltatta. Közben azt gondolva, hogy apai kötelezettségének eleget tett. Látta ő, hogy amikor hazaér, legtöbbször minden ragyog, Azt is, hogy Vera hajszolt, de milyen jó, hogy a Mama itt van velük, hogy mégsem szakad minden a fiatalka lánya nyakába…
Mama szerint az nem fog megártani, ha egy lány megtanul rendben tartani egy családot.
- Én ennyi idős koromban már…- példálózott, és kényelmesen elcsoszogott a vásott papucsában.
Vera meg nem panaszkodott. Csak egyre fáradtabban indult az iskolába.
Két éve annak, hogy nagynénjénél meglátta őt Pista. Először idősebbnek gondolta, kicsit furcsállotta, hogy milyen félénk, aztán megtudta, hogy még csak általános iskolás.
Izgalmas, új helyzet volt ez Verának. Élete első randevúja következett. Elmondta Anyunak, hogy kivel szeretne találkozni. Anyu megsimogatta az arcát, és azt mondta:
- Ó, az én nagy lányom! Észre sem vesszük és már nő lesz belőle. Légy nagyon igényes. Az élet nagyon szép tud lenni, és minden eljön a maga idején…Ne siettesd.
Pista ott állt, a megbeszélt helyen.
Vera látszólag nyugodtan lépkedett felé, de kislány szíve kalapált.
Kéz a kézben ballagtak a parkban, leültek egy padra. Pista átfogta a vállát. Halk beszélgetésüket senki nem zavarta.
- Nekem vissza kell indulnom, ne kísérj, hátha meglát valaki.
- Ki látna meg? Különben is, megmondom apádnak, hogy járni szeretnék veled, azt nem tilthatja meg.
- Dehogynem! Túl fiatal vagyok ehhez, azt mondta…
Pista maga felé fordította.
- Egyszer el kell kezdeni. Szeretnélek megcsókolni, ne félj, attól még semmi bajod sem lehet. – És simogatta a haját, az arcát, nyakát. Verát egy eddig ismeretlen bizsergés járta át. A csóktól kissé megriadt, de akarta. Aztán az idegen kéz az enciánkék pulóverre siklott, ott, ahol a ”bő szinusz” feszítette. Hirtelen kibontakozott a szorosabbá váló ölelésből, a fiú arcába nézett, és furcsa fényeket látott a szemében.
- Megyek, engedj! – ellökte magától és gyors léptekkel indult.
- Holnap is várlak! – kiáltott még Pista, ő csak intett.
Nem attól ijedt meg, amit tettek ők ketten. Nem volt ennyire tudatlan. Várta és kívánta, hogy amiről a barátnőivel suttogni szoktak, az bekövetkezzen. De hirtelen felderengett egy kép. Amikor benyitott a szülei szobájába, és ott álltak, egymást átölelve, és ő nem értette, Anyu mitől reszket. Most ő reszketett. Az vált egyszerre világossá, hogy ő mostmár nőnek számít.
Két év telt el, Pistával a napokban látták meg egymást újra a villamoson. Hívta őt, és találkoztak. Nem érezte fontosnak, mégis szeretett volna elmenni ma is.
Meg kellett várnia, hogy Apu elmenjen, addig legalább kimosott, aztán a második találkozóra mégis kiszökött. - Csak egy pár percre – gondolta…
- Nem maradhatok soká, mert az öcsémet a Mamával hagytam…- nem tehette hozzá, hogy a kitakarított lakást félti jobban.
A csók ízetlen volt, a gondolatai azon jártak, hogy holnap dolgozatot fognak írni, ha Mama összecsöpögteti a konyhát, akkor még előbb fel is kell mosnia.
- Ne haragudj, elmegyek, és nem is jövök egyhamar.
- De mi a baj?
- Semmi. Azaz nem lesz időm, - azt, hogy anyu kórházban van, már nem mondta ki. Nem tartozik az erre a fiúra. Senkire se tartozik…Pedig jó volna gond nélkül vele menni…Tavaszi levegőt szívni…csak úgy!
Másnap az orrfacsaró fertőtlenítő szag elől menekülve rohant a folyosón, de szorongva, óvatosan nyitott be a fehér ajtón. Anyu nem vette észre az ajtó nyitását. Az ablaknál ült a fehér karosszékben, haja, a gyönyörű, fényes, loknis haja most hevenyészve feltűzve, pár tincs a nyakára simult. Ekkor vette észre, milyen vékonyka lett az a gömbölyű nyaka.
A beáramló fény glóriával vette körül, átszűrődött a megritkult haján, még a füle is áttetsző lett tőle. Vera döbbenten állt, lába a kórterem padlójához nőtt. Szívét jeges marok szorította össze, lenyelte feltoluló könnyeit. Aztán erőt vett magán. Odavánszorgott hozzá, finoman érintette a hegyesre fogyott vállát.
- Anyu - szólt gyöngéden.
- Nézd, milyen szép tavasz van kint – mondta meg sem mozdulva anyja. Arcát sem fordította felé, és ennek most örült Vera.
Aztán mégis beszélgetett, de egyre többet nézte a fát, az eget - az ablakon át.
Vera kint a folyosón már nem érezte a kellemetlen kórház szagot. Lezuhant egy kemény, fehér padra, és robbant belőle a zokogás.
Két hónap múlva a falusi kertkapu előtt állt meg a lány. A fekete ruha még jobban kiemelte szikrázó szőkeségét. Némán állt, a homokban játszó kisfiút figyelte.
- Diókácsát sütök neked, jó?
A kutyának magyarázott, az eddig lustán hevert mellette, de észlelve a látogatót, felugrott, faképnél hagyva kis barátját. Jól ismerte a lányt, örömmel vakkantott és rohant elé.
Lacika guggolásából arra lesett, és elhajította a homokozó lapátot.
- Vevaa!! – kiáltott. És repült a kitárt karokba.
Vera arcát a puha vállak közé fúrta, és onnét emelte szemét a konyhából kiszaladó Blanka nénire.
Az meg csak rápillantott a fekete ruhára, és szája elé kapta a kezét. Aztán szorosan magához ölelte a két gyereket, némán, mert ide nem kellettek szavak.
- Egyenesen ide jöttem, tudtam, hogy Lacikát itt találom…mamát értesíteni sem volt időm. Otthon lehet? – hadarta a szerető karokból kibontakozva a lány.
- Biztosan, Verikém – súgta az asszony, erre futotta csak az erejéből.
Pici korától szerette Verát, jó szomszédasszonya unokáját, lánya barátnőjét. Hozzájuk szinte haza jártak, ő is, de a kisfiú is. Mamával egész nyáron itt tartózkodtak a faluban, de Lacika jóformán csak aludni járt haza.
Várták Verát is nyaralni, minden nyáron, de idén a beteg közelében kellett maradnia. Többé már nem kell.
- Meddig maradsz?
- Csak érte jöttem. Aztán a temetés után majd jövünk…
A temetőben a család állta körül a nyitott sírt. Volt egy-két barát, és szomszédok az erzsébeti házból. Lacika csendesen ült nagynénje karján. Neki azt mondták, szépen kell viselkedni, mert Anyukának énekelnek, hogy többé ne fájjon neki semmi.
Csak akkor kiáltott nagyot a csendes zsolozsma alatt, amikor a koporsót lassan ereszteni kezdték a kötelek...
- Hova visitek azs én anumat? – és sírni kezdett.
Senki nem mondta a kicsinek, hogy az a díszes, virággal borított doboz mit rejt magában. Apjának megrogyott a lába, Vera vállában kapaszkodott meg, aztán elküldte:
- Menj, vigasztald meg.
Vera átvette az öccsét, felmutatott az égre.
- Nézd azt a felhőcskét Lacika. Anyu ott száll, és ezután onnét vigyáz majd ránk.
Az ég tiszta volt, csak az a kicsike felhőfoszlány úszott rajta.
Az akkor három éves Lacikát úgy nevelte fel Vera, mint később a gyermekeit.
Már akkor tudta, hogy ő óvónő lesz, amikor naponta kellett az öccséért mennie az óvodába.
Mama visszaköltözhetett falura és Lacika a nyarakat vele töltötte.
Reggel szinte az ágyából szökött Blankáékhoz a fiúcska, Mama néha átnézett rá.
- Jaj, mindig itt van, láb alatt ez a gyerek!
- Semmi baj vele, hiányozna már, ha nem jönne. Ő már a mi fiúnk is…
- Ha rosszul viseli magát, csak úgy, mintha a saját gyereke volna…- nevetett a mama és estefelé jött csak a kis lurkóért.
Tapsi kutya mindig a nyomában járt, néha orvul megnyalta az arcát, akkor sértődötten fordult felé Lacika:
- Naaa, icsi ucsa, ám nem Lacit!
A déli terítésnél mindig segíteni akart, és kíváncsian lesett be a konyhába, aztán titokzatos arccal közölte:
- Lepetés is lesz! – mert olyan finomságot fedezett fel, amit ő nagyon szeretett.
Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet.
- Apu. Vehetek valami anyagot a szalagavató bálra? – kockáztatta meg egy este, egyenesen a lényeget mondva ki. – Apu felnézett az újságjából.
- Anyagot? Minek?
- Hát ruhának…
- Nem jó ami van? Kinőtted?
- Apu, már nem növök ki ruhákat. Báli ruhám még nincsen, mibe menjek?
- Hát vegyél. Mennyit adjak?
- Még nem tudom, de megnézem. Marika néni megvarrja…
”Na, ez könnyen ment”- gondolta a lány csodálkozva egy kicsit. Másnap bement Marika nénihez.
- Ó, ne vacakoljunk anyagok keresésével, jobban és olcsóbban meg tudjuk oldani szívem. Ide nézz. – Kiemelt a szekrényből valami csodát.
Ahogy megfordult vele, repült, mint egy felhő, suhant, mint az álom.
Indigókék, selyem és muszlin, több réteg alsószoknyával, húzva és raffolva…mint a mesében. Pehelykönnyű volt, finom, mégis egyszerűen nagyszerű.
- Mi ez? - csodálkozott rá Vera, és alig merte érinteni.
- Ne félj, ez csak nylon, amerikai csomagból van, de ha nincs rá pénzed, egy alkalomra megszerzem neked.
- Felpróbálhatom? Jönnek a lányok délután, megmutathatom?
- Vidd, csak nagyon vigyázz rá! – simogatta meg az arcát a varrónő, hisz sejtette, mekkora örömöt szerez most ennek a szegény gyereklánynak. Tudta, mi volt, és sejtette, mi vár még rá.
- Ehhez csak egy magassarkú cipő kell fiam! – fontoskodott Mari.
Vera nem is hitte, hogy aki a tükörből visszanéz rá, az tényleg ő. A lányok kicsit irigykedve állták körül. A térdig érő, bő szoknyában forgolódva talált rá Apu.
- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte, aztán amikor szembe fordult vele a lánya, elakadt lélegzettel nézte. Ott állt boldogan, sugárzó szőkén, egy estélyruhás hölgy, egy érett, szép nő. Ezt nem lehetett elviselni! Az ő kicsi Verája…? Ezzel a dekoltázzsal, kihívó, feszes derékkal!
- Ezt vetted? Ezt akarod felvenni, ebben kimenni az emberek közé? Arról szó sem lehet. Nem csinálhatsz magadból k….t! Csitri vagy, ez nem való rád!
- De apu, ez csak egy báli ruha, és nem is kell megvenni, kölcsön kapom…
- Most azonnal leveted, és többé nem akarok erről hallani!
Vera az éjszaka csendjében összekulcsolta a két kezét. Befelé folytak a könnyei.
- Anyu, anyukám! Te azt akarnád, hogy én legyek a legszebb a bálon. -
A ruha végül Klárié lett, mert neki kicsit kellett csak igazítani a derekán. Vera a vajszínű santungban mehetett, de legalább mehetett a szalagavató bálba, ami, végülis iskolai rendezvény. Arra kapott engedélyt Aputól.
Amíg a többi lány programokon törte a fejét, addig Vera azon, hogy mit kell vásárolnia, mielőtt hazamegy a gimiből.
A tömött szatyrokkal és a könyveivel érkezett egy szép koranyári napon is az oviba, Lacikáért. Egész úton beszélgetett, csacsogott a gyerek, aztán a kapujukhoz érve felkiáltott:
- Itt van a Tyutyu! Megkéldezsem, megjavítja -e a blingámat. Belagadt. - Toporogva várta, amíg nővére ajtót nyitott. És nyögve cipelte a kis kerékpárt a nála egy évvel idősebb barátjához.
Alig rakta le a csomagokat Vera, épp’ ki akart bújni az iskolai ruhából, amikor vértől csöpögő kézzel botorkált fel a lépcsőn Lacika.
- Úristen, mit csináltál?
- Meg akaltuk selelni – ordította sírva a sebesült. A bicikli lánc kapta be a csöpp ujját. Vera rémülten állította a mosdóhoz a gyereket, sietve kapcsolta be pöttyös ruhájának derekát. Lacika elcsendesedve hüppögött, nézte a kagylóba potyogó piros cseppeket.
- Segén kis filú – sóhajtott, és sajnálta magát, de már kapta is ölbe a nővére, és futott vele a rendelőbe, ahol bepólyálták a komoly sérülést.
Évek múlva egy húsz éves fiatalember egyetemi évfolyamtársait vitte a régi házba, hogy megmutassa nekik emlékezetes játszóhelyének színterét, ahol ő, és a nővére szinte második otthonra talált.
(más sztorija)
